Szoktál haragudni?
Úgy igazán. Mikor engedted meg utoljára magadnak?
Nekem személy szerint nehezen megy, akkor se tart sokáig. Pontosabban, lehet, hogy épp ezért évekig cipelem. Mert elfojtom, elnyomom. Nem akarom megélni, nem akarom megengedni magamnak. Mert akkor szembesülnöm kellene azzal, hogy van egy ilyen oldalam is. Persze hogy van, mint minden embernek, a harag márpedig egy alap érzés. Lehet jogos. Nem attól lesz valaki rossz ember, hogy megéli a harag érzését – hanem ha ezt rosszra fordítja. Nagy különbség. Pedig jó eséllyel nem vagyok egyedül, sokan nem merünk szembenézni vele. Nem akarjuk elfogadni személyiségünk ezen oldalát.
Én az utóbbi időben kezdek szembesülni vele, hogy bizony vannak évek, évtizedek óta hurcolt, elfojtott haragmorzsáim – amik nem tűnnek el, csupán az történik, hogy mivel nem engedtem ki, szépen lassan magam ellen fordítottam ezeket a felhalmozott, meg nem élt érzéseket. Vagy – és ez a ritkább eset (szerencsére, vagy mégsem?) – egy olyan pillanatban robban ki belőlem, amikor sem én, sem a másik fél nincs felkészülve rá. Hogyan is lehetne, hisz az adott helyzetben lehet, hogy épp elég, ha valaki csak megnyom rajtunk egy gombot. Azoknak a bizonyos gomboknak egyikét, amik bekapcsolják a régi mintázatokat.
Múltkor például rácsaptam valakire a telefont. Nagyon ritka szitu, kegyetlenül rosszul is éreztem magam tőle, elveszett a kontroll magam és az érzéseim felett. Mert megint hagytam gyűlni, és aztán ott engedtem ki, ahol jönni akart, nem én irányítottam.
A másik forgatókönyv, ha épp nem jön szembe valami katalizátor, nincs gyutacs, ami berobbantja a felgyülemlett haragot, akkor addig is a düh belülről mérgez, az ember magát betegíti vele. Erre is lehetne számtalan példám. Nekem régen sokat fájt a torkom, nem kommunikáltam. Vagy a gyomrom környéke, hatalmas energiaközpont. Még ma is gyakran tapasztalom, hogy túltolom, nyelek, nem engedek, rágörcsölök.
Megengedni és elengedni.
Milyen szép párhuzam, nagyon szeretem ezt a magyar nyelvben. Meg kell ENGEDnem magamnak az érzést ahhoz, hogy el tudjam ENGEDni. Ez nem feltétlenül csak a haragra igaz, de akár a fájdalomra és egyéb negatív érzéseinkre is, amikkel jellemzően nem szeretünk szembenézni. De talán mind közül a düh, a harag az, amit leginkább leszabályozunk – hisz egy haragos ember képe visszatetsző. Persze, hogy nem szeretnénk magunkat sem így látni. Pláne!
A kérdés az, tudunk-e “jól haragudni”? Tudjuk-e jól, asszertív módon kifejezni dühünket? Kimondani, agresszió nélkül. Mert a harag nem egyenlő az agresszióval, mégis sokszor ha egy dühös embert képzelünk magunk elé, valahogy automatikusan társítjuk hozzá az agresszív viselkedést. Ha jól használjuk, és legfőképp nem fojtjuk el, akkor hatalmas szívességet teszünk magunknak. És talán a környezetünknek is, hiszen az agresszió is legtöbbször épp az elfojtott düh egy romboló formában történő, kontrollálatlan kiengedése. Ugyanakkor fontos, hogy felismerjük, adott helyzetben teljesen jogosan érezhetünk így, engedjük meg magunknak. Vagy talán néha nem is jogosan, de az érzés felbukkanhat. Akkor is az enyém, a legjobb, amit tehetek, ha elfogadom, befogadom az érzést. Ha elfogadom magam a dühömmel együtt.
De hogyan is lehet jól csinálni?
Hogyan lehet “jól haragudni”?
Például levezetni, pozitív energiába forgatni – akár sportba vagy valamilyen alkotó tevékenységbe, vagy megtanulni elcsillapítani magunkban különböző relaxációs technikákkal – nem elfojtva, hanem megengedve magunknak, előkészítve az elengedést.
Nekem pl. a kickbox vagy egy kiadós tekerés, futás, teljesítménytúra segít, – ha valamibe aktívan beforgatom azt a hihetetlen mennyiségű energiát, ami tombol bennem. De lehet pihenni, jógázni, meditálni – elcsendesítve a feszítő érzést. Vagy akár hangot adni neki, sikítani, üvölteni – nem egy másik emberre, – egy túra során az erdő remekül magába fogadja. Én énekelni is szeretek, csak otthon, magamnak, beleengedni az érzéseket egy dalba, átengedni magam, kiengedni magamból. (sóhaj) Vagy kiírni, papírra vetni, kézzel, lerajzolni, festeni, alkotni, akár törni, zúzni. Kitáncolni. Valamilyen formában kiadni magunkból, megélni az érzést, és továbbengedni – szabályozott keretek között. Mederbe terelni a dühöm, használni az energiáját, méghozzá jól használni.
Még én is tanulom, bőven van mit, de úton vagyok benne, és már ez felszabadító érzés.
