Köszönöm az élményeket.
Az év eleji eszméletlenül hasznos trénerképzést, ami nagyon távolinak tűnik már most. A boldog pillanatokat, amiket még a mostanra már ex-vőlegényemmel megélhettem. A márciusi két hét Spanyolországot, mielőtt beütött a „krach”. Hogy a befelé fordulós időszak előtt még kifelé is igazán szabad lehettem. Hogy nyitottá tettél. Köszönöm a karantén tanulságait. Hogy rámutattál bizonyos hibáimra, és megkérdőjelezted, jó úton járok-e. Hogy kicsit lelassulhattam és befelé fordulhattam. Köszönöm a nyári és őszi kirándulásokat, kalandparkot, evezős túrát, kerékpáros és gyalogtúrákat. Hogy újra közelebb kerültem a természethez. Az egy hónapnyi tengerparti töltődést. És a lehetőséget, hogy mindezt a munkámmal együtt megtehettem. Az új munkát, és azt, hogy éppen ezáltal egyensúlyt találtam a vállalkozásommal. Hogy elkezdtem egy második mesterképzést, azon a szakon, amit szerettem volna. A kihívásokat a hivatásomban. Az online eseményeket, és hogy megmutattad, ezen keresztül is lehet értéket közvetíteni, adni és kapni egyaránt. Hogy újra magamra találtam a futásban, a jógában pedig egy még mélyebb szinten. Hogy megtanultam kiadni a feszültséget, fájdalmat az edzéseken. A lenyúzott bőrrétegeket. A külső és belső sebeket, és azt is, hogy megtanultam begyógyítani vagy csupán enyhíteni őket. Hogy újra ecsetet és ceruzát ragadtam, és az alkotásban is kifejezhettem magam. És mindazt, amit a zene adott idén nekem.
A találkozásokat, nagyon.
Legfőképp azokat a kapcsolatokat, amiket szorosabbra fűztek az idei év eseményei. A családomat, igaz barátokat. És persze az újakat is. A pozitív és negatív értelemben is elsöprő érzelmeket. Hogy veled együtt elbúcsúzhattam egy régi rossz szokástól, mely régóta kísért. Hogy újra önmagamra találtam. Vagy még inkább, hogy olyan rétegeket mutattál meg magamból, melyek számomra is meglepetéseket okoztak folyamatosan. Az új lehetőségeket. És az elhalasztottakat is – mert valószínűleg máskor van meg az idejük. És azokat is, amik épp most értek véget.
